A tegnapi főprogram után visszatértünk Cuzcoba egy teljes napra. Ezúttal szerencsére elkerült a magaslati betegség, már sikerült hozzászokni, persze egy meredekebb lejtőn felfelé azért lehet érezni a különbséget, egyszerűen nem jut be elég levegő. Elég későn keltünk ezúttal, a „pihenőnapot” kihasználva nem kellett sehová rohannunk. Meg a szálloda is tök jó volt, úh kár lett volna egész nap csak a városban bóklászni.

A szálloda belső udvara

Tiszta fejjel egyébként nagyon tetszetős város ez a Cuzco. Sok ugyan a turista, de egyáltalán nem túlzsúfolt, és bőven lehet helyiekbe botlani: hol egy visszaadás közben csecsemőt szoptató pénztáros, hol koszos fejjel rohangáló aranyos kisgyerekek keltik fel a figyelmet. Irinának még egy kisláma-simogatás is összejött.

Egy gyors ebédet csaptunk, ezért ismét egy pizzára fanyalodtunk. Nagyon jól csinálják itt a pizzákat, komolyan mondom, eddig még csak Olaszországban ettem jobbat. Ezúttal azonban egy kis hiba csúszott a gépezetbe, rágás közben ugyanis egy érdekes sajtdarabra lettem figyelmes, gondoltam, megnézem, és ez egy helyes döntésnek bizonyult, mert egy szög volt!! Komolyan. Ilyet én még eddig nem pipáltam.

 szöges pizza - fincsi mi?

A nap fő programja a lovastúra volt a környező hegyekben, a grúziai kalandok után én már tapasztalt veteránként pattantam fel a vezérló hátára. Irinának ez volt az első próbálkozása, és még a csapatban volt egy német pár, ők is most lovagoltak először. Jó arc volt a kísérőnk, egy helyi kis bácsika (és tényleg nagyon kicsi, egy fejjel kisebb volt Irinánál!). Egész jól megértettük egymást spanyolul, néha már egész mondatokat is képes vagyok összerakni. Tök jól ment a lovaglás, mindenki szépen bontogatta a szárnyait. Mivel csak az enyém volt könnyen kapható az ügetésre, folyamatosan előrerohantam, majd visszafordulva visszatértünk a bázisra. Jól is ment ez a játék egészen addig, amíg a lovam meg nem érezte a gyengeséget, és egyre önállóbbá vált: először még csak nem akart visszafelé menni, majd fogta magát és felfutott egy dombtetőre, és akárhogy ráncigáltam nem volt hajlandó lefelé indulni. Oké, kis kaland az emberiségnek, de azért voltak pillanatok, amikor arra gondoltam, hogy mi lesz majd, ha nekiindulunk majd az erdőnek. A németektől egyébként megtudtuk, hogy valószínáleg melléfogtunk a 3 napos Titicaca-tó látogatással, mert egy nagy turistacsapda az egész, majd meglátjuk, hátha csak nekik volt túl magas az elvárásuk.  

Este még akartunk egy jóféle programot, úgyhogy alaposan áttanulmányozva a Tripadvisor vonatkozó cikkelyeit sikerült egy eldugott helyen egy baromi jó éttermet találni (Marcelo Batata ha valaki erre vetődne). Gyakorlatilag megtaláltuk a cuzco-i Zeller Bisztót (csak azért itt érdekesebb kaják voltak). A többség a jó kritikák miatt külföldi, de nagyon jól elkészítettek a helyi kaják, a pincér pedig kiköpött Dzsuzsák volt. A fő attrakció az alpaka steak. Az alpaca olyan mint a láma, csak kisebb, és míg a lámát teherhordásra használják, az alpakát a szőréért tenyésztik. Amúgy egymással is tudnak ivarképes utódot létrehozni, de az se nem erős, se nem szépszőrű. És nem szeret egyikük sem magányoskodni, egyedül tartani egy lámát vagy alpakát állatkínzás!!

Visszatérve a steakre: baromi jó volt! A hús is jól volt megcsinálva, de különösen a kiegészítők voltak jók. Mangó szósz, quinoa és valami gyömölcs plusz bor keverékből összerakott piros cucc (ez volt az igazi kunszt), perui chili paprika kissé karamellizálva. Nyamm.

Egy darabig most nem írok, mert holnap indul a 3-4 napos dzsungeltúra. Már lelkesen szedjük a maláriagyógyszert.