Megérkeztünk Limába, amely egyben az utolsó 3 napos állomása is a körútnak. A klasszikus programok kipipálva, az első nap már megnéztük nagyjából a történelmi negyedet, úgyhogy terveink szerint végig a modern városrészban, Mirafloresben maradunk ezentúl. Annál is inkább, mert baromi jó kis környék. Modern épületek, szép parkok, rengeteg jó étterem és kávéház, tisztaság, és bónuszként itt a Csendes óceán partja. És ehhez jön , hogy nyáron max 28 fok (és fürödhető tengerpart) télen minimum 16-18 fok nap közben. Ha munkanélküli spanyol fiatal lennék (felük ugye az), akkor ideköltöznék (ha lenne valami meló), mert az árszínvonal még ezen a menő helyen is simán a magyar alatt van.

 limai utcakép Miraflores negyedben

A mai napra próbáltunk valami extrát kitalálni, és ez fényesen sikerült, a nap nagy részét egy főzőtanfolyamon töltöttük!! Irina találta meg pár napja Hector főzőiskoláját, úgy szólt a deal, hogy egy közös bevásárlás után megtanít nekünk 3 tipikus fogást. Reggel találkoztunk is a mesterrel és az inasával, és a helyi piacon kezdtünk, ahol megmutatta a főbb helyi gyümölcsöket (amelyeket azért nagyjából már eddig is kóstolgattuk). Már itt látszott, ahogy a helyi árusokkal spanolgatott, hogy nagyon karizmatikus figura, és jó volt a megérzés, igazi világvándor, és - bár nagy összehasonlítási alapom nincsen - baromi jó szakács. Kb 35 körül lehet, de már vagy 7-8 különböző országban élt, és eredetileg jogász volt egy bankban, de kiugrott, és inkább  a szakács mesterséget választotta. Jól tette.

Hector akcióban

A halpiac. Ezek kora reggel reggel még az óceánban úsztak

Először a cevichére tanított meg, ami gyakorlatilag nemzeti kaja Peruban, nem lesz könnyű az összes alapanyagot összeszedni otthon hozzá, de nem lehetetlen. Ezzel gyakorlatilag elment az idő nagy része, de nagyon megérte.

A kész ceviche. A lényeg a lime lében van, amit hagymával, chilipaprikával, korianderrel, sóval, borssal ízesítünk. Ebbe megy a nyers hal, köretnek pedig passiógyümülcsös szószban forgatott édesburgonya dukál.  

Itt már elkészült hozzá passiógyümölcsös pisco sour is, ami a legnépszerűbb helyi koktél

Elkészítettük még a másik nemzeti kaja Lomo Saltadot is, amely gyakorlatilag marhabélszín grillezett zöldségekkel, a lényeg itt a nagyon gyors sütésen van, és hogy menet közben úgy kell csapkodni a serpenyővel a tűzhelyet, hogy felcsapjanak a lángok, mert attól kapja a füstös ízt. Ezt a részt kell még egy kicsit gyakorolni..

Lomo Saltado

Elkészült a mestermű

Olyannyira jól sikerült ez a főzőcskézés, hogy tejesen megjött hozzá a kedvem. Ugyan nem ugrok ki, hogy áttérjek a szakácshivatásra, de azt hiszem, ha hazaértünk, jó eséllyel benevezek egy főzőiskolába. De csak a maraton után.

Ezután még elnéztünk az óceánparthoz, és gyakorlatilag annyira elment az idő, hogy a nagy felfedezőtúra Mirafloresben a következő napokra csúszik, de legalább lesz majd még mit csinálni. Egy fix pont van, mindenképpen visszamegyek a piacra, mert Hector megmutatta, hogy melyik bácsi csinálja szerinte a világ legjobb chevichéjét a piacon - a halpultossal szemben ül, úgyhogy a frisseségre valószínű, hogy nem lesz panasz.

A háttérben a Csendes óceán, a szörfösöket pont kitakarjuk

A puerto maldonado-i pihenőnap után a következő állomás a Titicaca tó és környéke. A tóról a legfontosabb tudnivaló, hog a világ legmagasabban fekvő (3800 m) hajózható tava. Területe kb Magyarország 1/10/e. Sajnos csak 12 fokos, úgyhogy a fürdés nem játszik. Ráadásul nem egyszerű eljutni oda. Ide is repülővel mentünk, de menetközben kiderült, hogy a belföldi járatok úgy mennek, mint nálunk a vasút. Pl elindul Arequipaból, majd megáll Puerto Maldonadoban, ahol le-fel száll az utasok egy része, a következő állomás Juliaca, itt-is jövés menés, majd Lima. Praktikus. A nap végére megérkeztünk Punoba, ami nem egy szép város, viszont tőle elszigetelten egy majdnem szigeten fekszik az elegáns (helyi) ötcsillagos Libertador hotel, a következő 3 éjszakánk színhelye. Szép szoba, szép kilátás, alpaca csorda a hotel-előtt, valamint wellness részleg, és szuperjó reggelik. Ez már hasonlít egy tipikusabb nászúthoz.

 a Titicaca tó - ezt a képet reggel lőttem a szobánk ablakából

Első nap már nem csináltunk semmi extrát, de beneveztünk egy másnapi tólátogató túrára, sajnos ez megint korai (6-os) keléssel járt együtt. Egy 25 fős bandához és az unott arcú idegenvezetőhöz csatlakoztunk egy “speedboat”-ra, ami ugyanúgy nézett ki mint egy sima hajó, csak többet kértek érte. Egy nagy dilemma számomra, hogy jól döntöttünk-e, szívesen megjátszottam volna a sima hajós megoldást, szerintem ugyanezen a hajón kötöttünk volna ki, de nem akartunk 30 dollárért megkockáztatni egy többórás plusz utat.

Az első állomás Uros szigete volt (illetve a sok kis sziget közül az egyik). A mondás szerint itt élnek a helyi családok, akik saját maguk építik a szigetüket nádból, ezen kívül nádat esznek, náddal tüzelnek, nádból csinálják a hajóikat és a házaikat (sőt valószínű, hogy azzal is törlik ki). Lehet, hogy egykor így volt, de a jelenkorban sztem az a valószerűbb, hogy előttünk kb 10 perccel kijöttek, gyorsan kirakták a motyót, felvették a legszínesebb cuccukat (népviselet), és hozták az 1 évesnél idősebb gyerekeket is, hogy hitelesebb legyen a dolog (de rájuk legalább adtak sapkát). De hát ez érthető, és sem ennék nádat, ha otthon a melegben lehet alpaka-steaket rágcsálni. Bemutatkozott az „el presidente” (az ő szigetükön lakó 6 családé), és helyi nyelven elmesélte, hogy hogyan készítik a szigetet (nádból: 1 m nádgyökér + 2 méter nád), meg a hajókat (nádból), amúgy érdekes volt. Utána meg indult a mindenféle mütyürkék tukmálása. Visszafelé ismét elhaladtunk a szigetük mellett (kb délután 3 körül - már senki nem volt ott :-) )

Így néz ki kívülről az egyik nádból készült sziget

uros-i asszonyok munka közben

El Presidente beavat a szigetépítés fortélyaiba

Mi is ott voltunk

A következő sziget a Taquile nevet kapta, az első spanyol tulajdonosáról, itt kb 2000 ember él, 6 kolóniában, de teljesen egyenlőségi elvek alapján. Az elnöki cím vetésforgószerűen változik a kolóniák között, csakúgy mint a mezőgazdasági termelés. A sziget bejáratahoz még az is ki van írva, hogy „idegenvezetők, légyszi minden étterembe vigyétek más az embereket, mert különben szétszakad az egyenlőség”. Nekünk szrencsénk volt, mert jó helyre vittek, ahol egy 91 éves bácsi és a családja mutatott egy-két érdekességet. Pl (nem tudom, h miért), de nem tartanak lámákat a szigeten, hanem mindent saját maguk cipelnek 30-40-50 kilós pakkokban. Pl mikor sétáltunk felfelé a magaslati légszomj miatt meg-megállva (ugye kb 4000 méteren vagyunk) egy 70 körüli 150 magas néni simán leelőzött egy szemre minimum 30 kg-os pakkal a hátán. Hogy nem menjen tropára a hátuk, öveket hordanak, a férfiak nyilván vastagabbat, és az a szokás, hogy mikor összeházasodnak, az asszony levágja az amúgy minél hosszabban tartott haját, és abból fonják a férfinak az övet, ha nincs elég, akkor annyit fonnak, amennyire jut majd várnak, és ha lesz haj, lesz öv.

Összeáll a helyi banda - jobb oldalon a 91 éves Daniel bácsi feat a felesége és a lánya (most épp nyírás volt -készülnek az övek - úgyhogy haj helyett fekete kendőt hordanak)

Látkép a szigetről - a kapu jelenti a határt két kolónia területe között

Másnap egy lazább nap volt, hosszas lustálkodás után délután – hogy legyen egy kis mozgás is - begyalogoltunk a kb 5 kilométerre lévő Punoba, és lecsekkoltuk a Tripadvisor szerint legjobb helyeit. Ezek most nem voltak akkora számok, de itt is megtaláltuk a tipikus Tripadvisor alapján idetévedt turistákat a Wifi miatt okostelefonnal a kezükben magukba fordulva (legalább 90% - persze nem mintha nem ez lenne nekünk is az első dolgunk, ha Wifi közelbe jutunk). Maga a város egyáltalán nem pl Cuscohoz hasonló szép történelmi jellegű település, hanem egy teljesen zsúfolt, poros, szemetes külváros. Valószínű, hogy az emberek nagy része Peruban így él. Érdekesség, hogy az épületek több, mint fele (különösen a külső részeken) nincsen befejezve, hanem itt is az általam eddig főleg Macedóniában és Albániában látott módon nem a bankban fialtatják, ha van egy kis megtakarításuk, hanem hozzáépítenek még egy szintet a házukhoz (vakolás nem kell). Emiatt a tetők laposak, és az avatatlan szemnek nem túl esztétikus vasak állnak ki belőlük.

Puno-i látkép - határ a csillagos ég

Másnap indulás vissza az utolsó szakaszra Limába (a beszámolót már itt írom a taxiban a reptérről), de előtte még reggel napfelkelte után megpróbálkoztam egy már pár napja lappangó késztetéssel. Kipróbáltam, milyen futni egy olyan környéken, ahol gyaloglás közben is gyakran meg kell állni, annyira nehezen jön a levegő. A szálloda körül van egy kb 1 km-es kör, gyönyörű kilátással. Az úton volt alpakacsorda, és kb minden 5 méternél össze-vissza futkostak a pockok (vagy legalábbis a helyi rokonaik). Szóval eszményi környezet. A futás része viszont nem volt kellemes, kb a szokásos óvatos 5 perc alatti kilométerrel indítottam, de párszáz méter után beláttam, hogy ez itt nem fog menni, nem volt nálam pulzusmérő, de biztos, hogy 180 fölé ment, a légcsövemben mintha tűz égett volna, és a “kiköpöm a tüdőmet” kifejezés teljesen gyakorlati értelmet nyert. Azért így is jópofa volt, gyorsan visszaváltottam 6:20 körüli tempóra, de még így is nehézséget okozott a levegővétel, a pulzusom az egekben, úgyhogy kb 3 kilométer után úgy döntöttem, hogy nem lenne túl menő dolog a nászutamon szívrohamot kapni (ráadásul futás közben).

Versenyfutás az alpakákkal

Ezután a nap jelentős része már sajna az utazással telik, de jó kis ütős programokat tudtunk végül összerakni a hátralévő limai részre, végre jobban megismerjük a fővárost is.

Cuscoból a gép egyenesen Puerto Maldonadoba vitt, ez Peru amazonas-medencei részének a bejárata. A város akkor vált jelentőssé, mikor a 19.sz ban kapós lett a gumi, ugyanis a környéken sok gumifa volt. Ahogy azt kell, jöttek is a fehérek, és foglyul ejtették a sámánokat, akik a legjobban ismerték, hogy melyik fa mennyit tud kitermelni, hol kell megvágni, stb és indulhatott is az iparosítás kizsákmányolás. Meg amúgy a fák jó részét is kivágták, mert így azonnal nagyobb adag gumihoz hozzá lehetett férni. Ekkor jött létre a város. Aztán leáldozott a gumikorszak, és a város átállt aranykitermelésre, meg egyéb fémek bányászatára - meg egyre inkább beindul az ökoturizmus is. A reptérről egyenesen az utazási irodánkhoz mentünk, innnen pedig nemsokára hajóra szálltunk és megérkeztünk a 3 napos esőerdei szanatóriumunkba. Eddig ez a legjobb rész. Egy tízfős brit csoporthoz (főleg családok, 14-15 éves gyerekekkel) raktak be minket, és baromi jó idegenvezetőt kaptunk José személyében. Volt egy saját kis külön kunyhónk, függőágyakkal a teraszon, saját fürdőszobával,  rendesen beszúnyoghálózva (bár egyrészt nincsnek is szúnyogok, másrészt meg errefelé nem is terjesztenek maláriát- úgyhogy abba is hagytuk a maláriagyógyszer szedését – jól lehúztak a védőoltásosok a kamu rémisztgetéssel..btw ugyanitt kibontatlan csomag Maladron eladó!). Az egész szanatórium amúgy max hatvan embernek van kiépítve, bár résszel, ebédlővel, medencével, teljes ellátással – és ráadásul baromi jól főznek, 8-kor 13-kor és 20-kor van a menetrendszerű etetés.

A házak

Medence

Nászutas szobadísz

A kedvenc részünk - függőágyak a teraszon

A házak körül háziasított makaók szálldogáltak, az egyikük (valószínűleg Julio, aki nagyon elkényezetttek, és túl soka enged meg magának) le is rágta két nadrággombomat, mikor az egyik nap kinthagytam száradni az erkélyen. De láttuk még a házak körül ólálkodni Pault az agutit is. Ő sokkal jobb arc volt, kb úgy néz ki, mint egy farok nélküli kuyaméretű patkány. És nem rág semmit.

Első délután be is vittek az esőerdőbe, ahol a túravezető csomó érdekes dolgot mesélt-mutatott a helyi növényekről. A legérdekesebb új infó számomra, hogy vannak a fa-gyilkosok – ezek szintén fák, és elkezdik szolidan egy meglévő fa köré pakolgatni magukat, felkúszva a napfényig. Majd fokozatosan körbeölelik az áldozatot, és egy idő után szerencsétlen elpusztul, mert nem kap több fényt. Ekkorra a fa-gyilkos átveszi a helyét, majd a meglévő benne lévő üreget először belakják az állatok, később pedig ő növi be folyamatosan.

Gyilkos akció közben

Olyan fa is van, amelyik új gyökerek növesztésével fokozatosan vándorol a jobb fény felé, élete során akár 6 métert is meg tud tenni.

Ent

Ráadásul a legtöbb fa védekezik is valamivel, pl van , ami megengedi, hogy beleköltözzenek a vöröshangyák, táplálja őket mindenféle cuccal, cserébe visznont a hangyák előbújnak és halálracsípkedik ha valaki szívózik a fával. Olyan is van amelyik tüskéket növesz a törzs és ágai köré, így senki nem tud rákapaszkodni (a hűtlen asszonyokat a bennszülött törzsek van ahol ilyen fákhoz kötözik büntetésképpen), de olyan is van amelyik levedli a kérgét, ha egy másik növény rá akar tapadni. Végigmentünk még egy csomó gyógy és festőnövényen (mindenféle színeket elő lehet állítani ha a megfelelő leveleket a megfelelő cuccokkal kever az ember), a tanulság, hogy a helyiek ha nagyon akarnak és értenek hozzá, akkor mindent elő tudnak állítani a helyi növényekből-állatokból.

Este még elmentünk a part mellett hajókázni, kajmánokat (ez krokodilféle, de kisebb, és nem veszélyes) kutatunk fel és vizslattunk meg, és belefutottunk egy vízidisznó családba is.

Amúgy reggel 5-kor kel fel a nap és kb este f6-kor le is megy, alapvetően ez határozta meg a mi ritmusunkat is. 4.30-as kelések, aztán 5-kor indulás valami vadlesre.

A következő nap volt a legjobb, elmentünk a Tampobata Nemzeti Parkba, a Sandoval tóhoz. Itt egy darabig gumicsizmákat öltve trappoltunk az esőerdei úton, majd csónakba szálltunk, és beeveztünk a tóhoz. A cél, hogy minél többféle élőlényt lássunk, ami sikerült is, volt mindenféle színű madár, teknősök, kajmánok, hosszúorrú denevérek. De a legjobb a szép esőerdei környezet, meg a folyamatos sokféle állathang volt.

 A Sandoval tó

Túraösvény

Legénység

Este még vacsora előtt felkutattunk pár tarantulát (ezek a nagyméretű szőrös pókok), akik a szállasunk közeli fákon laknak, de amúgy teljesen ártalmatlanok, ha nem csesztetik őket.

Harmadnap egy környékbeli farmra látogattunk el, ahol bemutaták a helyi gyümölcsfákat, és végigkóstoltuk az összes nyalánkságot. Ez is jópofa volt, mert fáról eddig még nem ettünk pomelót, de egy kicsit nagyon le volt butítva a figur, mintha kb még egyetlen városi patkány sem járt volna életében gyümölcsöskert közelében. Délután pedig meglátogattunk egy törzsi csávót, aki már 70 éves de 5 felesége van (a legfiatalabb 20 éves), és teljesen az ősi hagyományok alapján él - mezítláb jár, azt eszi amit fog, vagy leszed a környékről, teljesen önellátó a csalddal együtt. Lenyomott egy performanszot, hogy hogyan él, és hogy mennyire nics szüksége a külvilágra, mert minden sokkal egészségesebb ott (a kajában egyébként biztos, h igaza van). De azért ez is kissé erőltetett volt, sztem a bácsi azért már itt-ott engedett a civilizáció szorításának (pl a hátsó udvarban mikor szétnéztünk, kikandikált egy gumicsizma a fészerből :-) ), nem lettem volna nagyon meglepődve, ha megcsörren a mobilja a show közben.

A nagy mókamester

Összességében ez az őserdei rész volt eddig a legjobb, nagyon profin megszervezték, jó programok, szép környezet, jó kaják. Ma visszajöttünk Puerto Maldonadoba, és itt töltünk egy napot, mert csak másnap van repülő tovább a Titicaca tóhoz. Ez egy akkora porfészek amúgy, hogy semmi, de tényleg semmi nincs, egyedül a főtéren van élet, ott gyülekezik a lakosság, de amúgy ott sincs semmi. Mindenki robog a kis motorján a porban, vagy az utcán lófrál. Úgyhogy a napot pihenőre fogtuk, csak kétszer mozdultunk ki a szobából, ebédre és vacsorára, szerencsére találtunk egy baromi jó éttermet egy jó sétányi távolságra. De kellenek a pihenőnapok is. Kicsit kezdett már sok lenni az 5 előtti kelés..

A tegnapi főprogram után visszatértünk Cuzcoba egy teljes napra. Ezúttal szerencsére elkerült a magaslati betegség, már sikerült hozzászokni, persze egy meredekebb lejtőn felfelé azért lehet érezni a különbséget, egyszerűen nem jut be elég levegő. Elég későn keltünk ezúttal, a „pihenőnapot” kihasználva nem kellett sehová rohannunk. Meg a szálloda is tök jó volt, úh kár lett volna egész nap csak a városban bóklászni.

A szálloda belső udvara

Tiszta fejjel egyébként nagyon tetszetős város ez a Cuzco. Sok ugyan a turista, de egyáltalán nem túlzsúfolt, és bőven lehet helyiekbe botlani: hol egy visszaadás közben csecsemőt szoptató pénztáros, hol koszos fejjel rohangáló aranyos kisgyerekek keltik fel a figyelmet. Irinának még egy kisláma-simogatás is összejött.

Egy gyors ebédet csaptunk, ezért ismét egy pizzára fanyalodtunk. Nagyon jól csinálják itt a pizzákat, komolyan mondom, eddig még csak Olaszországban ettem jobbat. Ezúttal azonban egy kis hiba csúszott a gépezetbe, rágás közben ugyanis egy érdekes sajtdarabra lettem figyelmes, gondoltam, megnézem, és ez egy helyes döntésnek bizonyult, mert egy szög volt!! Komolyan. Ilyet én még eddig nem pipáltam.

 szöges pizza - fincsi mi?

A nap fő programja a lovastúra volt a környező hegyekben, a grúziai kalandok után én már tapasztalt veteránként pattantam fel a vezérló hátára. Irinának ez volt az első próbálkozása, és még a csapatban volt egy német pár, ők is most lovagoltak először. Jó arc volt a kísérőnk, egy helyi kis bácsika (és tényleg nagyon kicsi, egy fejjel kisebb volt Irinánál!). Egész jól megértettük egymást spanyolul, néha már egész mondatokat is képes vagyok összerakni. Tök jól ment a lovaglás, mindenki szépen bontogatta a szárnyait. Mivel csak az enyém volt könnyen kapható az ügetésre, folyamatosan előrerohantam, majd visszafordulva visszatértünk a bázisra. Jól is ment ez a játék egészen addig, amíg a lovam meg nem érezte a gyengeséget, és egyre önállóbbá vált: először még csak nem akart visszafelé menni, majd fogta magát és felfutott egy dombtetőre, és akárhogy ráncigáltam nem volt hajlandó lefelé indulni. Oké, kis kaland az emberiségnek, de azért voltak pillanatok, amikor arra gondoltam, hogy mi lesz majd, ha nekiindulunk majd az erdőnek. A németektől egyébként megtudtuk, hogy valószínáleg melléfogtunk a 3 napos Titicaca-tó látogatással, mert egy nagy turistacsapda az egész, majd meglátjuk, hátha csak nekik volt túl magas az elvárásuk.  

Este még akartunk egy jóféle programot, úgyhogy alaposan áttanulmányozva a Tripadvisor vonatkozó cikkelyeit sikerült egy eldugott helyen egy baromi jó éttermet találni (Marcelo Batata ha valaki erre vetődne). Gyakorlatilag megtaláltuk a cuzco-i Zeller Bisztót (csak azért itt érdekesebb kaják voltak). A többség a jó kritikák miatt külföldi, de nagyon jól elkészítettek a helyi kaják, a pincér pedig kiköpött Dzsuzsák volt. A fő attrakció az alpaka steak. Az alpaca olyan mint a láma, csak kisebb, és míg a lámát teherhordásra használják, az alpakát a szőréért tenyésztik. Amúgy egymással is tudnak ivarképes utódot létrehozni, de az se nem erős, se nem szépszőrű. És nem szeret egyikük sem magányoskodni, egyedül tartani egy lámát vagy alpakát állatkínzás!!

Visszatérve a steakre: baromi jó volt! A hús is jól volt megcsinálva, de különösen a kiegészítők voltak jók. Mangó szósz, quinoa és valami gyömölcs plusz bor keverékből összerakott piros cucc (ez volt az igazi kunszt), perui chili paprika kissé karamellizálva. Nyamm.

Egy darabig most nem írok, mert holnap indul a 3-4 napos dzsungeltúra. Már lelkesen szedjük a maláriagyógyszert. 

Miután megérkeztünk a festői nevű Aguas Calientesbe, már vártak ránk, és a szállásunkhoz vezettek. Eddig ez volt a leggyatrább, kicsit számolgatva, hogy egyesével mennyibe kerültek az út egyes elemei (vonat, busz, belépő, szállás, taxik, túravezető) világossá vált, hogy elég rossz lóra tettünk az utazási irodánkkal, kb 40%-os marginnal operálnak, amit még le is nyeltünk volna, ha cserébe valami normális szolgáltatást adnak. de nem.

 
Aguas Calientes, az Öreg Csúcs előszobája

Maga a városka jópofa, minden vendég egy nagy közös célért van ott, hogy másnap eljusson az ősi inka városba, Machu Picchuba (nagy vagy öreg csúcs), most nem írok a történelméről, akit érdekel az megtalálja, a lényeg, h kb a 15.században építették , és valszeg asztrológiai központ (ha úgy tetszik inka NASA) volt, de egyben dimenziókapu is valamint mezőgazdasági cuccokkal is kísérleteztek. A másik megoldás, hogy az egyik inka nyaralója volt, de az túl közönséges magyarázat lenne, a dimenziókapu sokkal menőbb.

Mindenesere jól tették, hogy megcsinálták, mert iszonyat szép.

Az előző napot a kisvárosban töltöttük. Semmi különös. Voltak jó tapasztalatok: baromi jó helyi kemencés pizza van, és találtunk egy tök jó sört, a cusquena negrát – édeskés barna sör. És voltak rosszak is: a jó pizza mellett egy 25%-os „local tax” sor tette teljessé  a számlát. Mi naívak nem tudtuk mire vélni a dolgot, szerencsére nem volt óriási összeg, úh nem kezdtünk méltatlankodni, arra gondoltam, h biztos valami idegenforalmi adóféleség lehet, és a környezetre költik, hogy mérsékeljék a turisták által okozott károkat, stb. Így még egy kis borravalót is adtunk. De nem. Ezt bizony zsebre tették. Este lecsekkoltam a helyet a tripadvisoron, és 45-ből 35 a szörnyű kategóriába rakta, a lehúzás miatt. Pedig tök jó panorámája volt amúgy a főtérre. Mindegy, tapasztalatnak jó volt, legközelebb óvatosabbak leszünk. Csak cash, és megbizonyosodni, hogy nincs local tax.

Ismét korán feküdtünk, mert másnap reggel 4.30-kor kelés (jó kis nászút), 5-től reggeli, majd 5.20 tól 40 perces sorbanállás a buszmegállóban (mások még korábban keltek), hogy felérjünk napfelkeltéig a hegyre. Sikerült! Kb 7-kor a lesünkön ülve megpillantottuk, ahogy a korai nap első sugarai selymesen körbefonják a gondos inka kezek által évtizedeken keresztül verejtékkel megmunkált majd elfeledett, de nemrég újjáépített falak magasztosan álló bástyáit. Körben pedig hegyek. Nagyon szép látvány volt. Mondhatni, hogy megérte az erőfeszítést.

Napfelkelte

Ezután egy 2 órás idegenvezetés, ahol sok érdekesség kiderült még azon felül is amit eddig összeolvastam (pl eléggé szerették a Napot, és mivel az istenséghez az asztológusok álltak a legközelebb, ők voltak a társadalom vezetői). Amúgy tök jól meg van szervezve a turistás rész, be van korlátozva, hogy hányan látogathatják, a buszos rendszer szigorú, de igazságos és jó színvonalú, és mindenhol lófrálnak helyi erők, vigyázva, hogy senki ne szemeteljen, vagy rosszalkodjon. Persze pár óra alatt így is rendesen megtelt a telep, de nem volt elviselhetetlen. A túravezetés után szabadprogram volt, amit nagyrészt lámavadászattal töltöttünk, miután megcsináltuk a kötelező selfie-ket. Jó arcok a lámák.

Még egy kisebb túra is belefért a SunGate-hez, ahonnan egy másféle szögből lehet látni a várost. Ez az útvonal a teljesen puhányoknak van kitalálva, de ezúttal nem a teljesítményre mentünk.

Visszafelé még a vonatozás előtt volt idő beugrani egy tegnap kiszemelt helyre és megkóstolni a passiógyümölcsös szósszal készítettt grillezett csirkemellet zöldséges quinoa körettel. jó volt. Eléggé fárasztó volt a nap, a vonatozás és egy rövid vacsi után kb este 10-re értünk a szállásra vissza Cuzco-ba. Ez egy profi hely, és nagyon jól jön, ránk fér egy kis lazulás.

Júli 19. Esküvőnk napja. Ez padig a nászút – Peru felfedezése. Erről szól a blog, teljesen személyes szempontok alapján megírva.

Számomra egy utazásnál 3 dolog fontos:

1) benyomás a helyi emberekről,

2) benyomás a városképről (gazdaságról) és tájaikról

3) Helyi kaják

Ebben a szellemben fogalmazódnak majd az írások is. Szóval katedrálisok, múzeumok nem fognak hemzsegni.

Csütörtök délután, mikor a piaci turbulenciák a tetőkon hágtak elindultunk a reptérre. Ezek a nyaralási időzítések valahogy mindig így sikerülnek. Az első megálló Genf, itt sikerült a reptér mellett egy jópofa budget hotelt találni, este még a városban is volt idő körbesétálni a tó körül. Nem egy nagy szám, eddig most vagyok másodjára Svájcban, de nem igazán ragadott magával eddig.

Másnap reggel tovább indultunk repülővel, és a Párizsi átszállás után egy 12.5 órás úttal megérkeztünk Limába (helyi idő szerint kb este 7-kor, ez magyar idő szerint a 7 órás időeltolódás miatt kb éjfél). Semmi gond amúgy ezekkel a hosszú utakkal, mert végig lehet nézni egy csomó filmet, most pl toltam egy párat, a legjobb közülük a Dom Hemingway volt, Jude Law hatalmas figurát alakít benne.

Érkezés után viszonylag egyszerű taxit találni, az információnál a Green Taxit ajánlották, és meg is alkudtunk egy figurával 20 dollárban, mert egyelőre a helyi pénzt a SOL – t (1 SOL kb 85 forint) még nem sikerült felvennünk. A szállásunk a Miraflores negyedben (tök modern, kb az elmút 20 évben húzták fel a tengerpart mellé) a Fiesta hotel. Itt egy kétszintes szobát kaptunk, elég jó színvonalú (a gyors wifi alap). Közben az odaúton (kb 50 perc) – kis túlzással – jót dumáltunk a sofőrrel, Joséval. Meg is adta a számát, hogy majd a visszaúton is őt hívjuk. Kb alapfokon tudott angolul, és még nekem is vannak emlékeim a spanyol nyelvvizsgáról, úgyhogy angol-spanyol keveréknyelven beszéltünk (mint szinte mindenkivel itt), Irina pedig a román miatt elég jól ért spanyolul, de beszélni nem tud. A taxisofőrök eddig amúgy mindig jó arcok voltak, mindent megtesznek a kommunikáció érdekében. A szállodai becsekkolásnál aztán kiderült, hogy valszeg kiesett a zsebemből az útlevél, szerencsére megvolt José száma, és meg is találta a hátsó ülésen az útlevelemet. Nagy mák :-). Nem lett volna jó egyből másnap a követségen indítani. Mivel elég fáradtak voltunk (időeltolódás meg minden) a szemben lévő pizzériában szereztünk kaját (szégyen), és nem is indultunk felfedezőútra, hanem inkább 9-10 körül már lefeküdtünk.

Másnap hatott az időeltolódás, már 7-kor kipattantunk az ágyból, irány a reggeli! Baromi jó volt a választék, egyből rá is cuppantunk a Coca teára. Utánanéztem a dolognak, ugyanabból a cocalevélből készül, mint a kokain, de nyilván nem olyan a hatása, sőt, igazából semmilyen hatást nem tapasztaltunk, de azért szorgalmasan próbálkozunk mindenféle cucc kipróbálásával, amiben coca van, ki kell használni a legalitást.

Amúgy tök jó szendvicseik voltak, és a reggeli választékban a szokásos tojás-virsli-kolbász-péksütik mellett megtalálható volt a Stroganoff bélszín is (és négyféle firssen facsart gyümölcslé). Ezután elindultunk a történelmi belvárosba, tanulva a tavalyi kínai útból, egyből bevetettük magunkat a tömegközlekedésbe. Itt –annak ellenére, hogy Lima 8 milliós (és az ország kb 30 milliós) – nincs metro, viszont a helyi busz eléggé el van szeparálva a közlekedéstől, kb kvázi metróként működik, még a megállója is kb úgy közelíthető meg, csak ez a felszínen megy. A buszos személyzet halál rendes (ugyanúgy, mint a hotelben is). Előtte még otthon letöltöttem a Tripadvisor Lima fájlját, így offline meglett a teljes adatbázis az éttermekről-látnivalókról. Sajna a gps valami miatt nem működik, de így is tök hasznos rákeresni egy-egy étteremre, mielőtt betérnénk. A napot viszont kabátvadászattal töltöttük, mert kiderült, hogy ez az óceánparti 16 fok (itt most tél van) leginkább a londoni csontig hatoló hideghez hasonlít, úh hosszú távon szükség van kabátra, amiből optimistán csak vékony széldzsekiszerűséget hoztunk. Szerencsére hamar sikerül egész jót találni (a későbbi képeken Irinának fekete, nekem pedig élénkkék az új szerzemény). Ebben már meg is éheztünk, és miután belefutottunk egy helyi vagány zenés-táncos felvonulásba, sikerült is egy baromi jó helyre betérni kajálni.

Itt egyből ki is próbáltam a Cevichét, méghozzá  a kevert változatát, amiben a vajhal(?) mellett volt kagyló, tintahal és polip is, mindez enyhén megcsilizve, kétféle kukorica (itt baromi sokféle kukorica van) és édesburgonya körettel, cirtomos lével leöntve. Isteni volt.

A ceviche

Irina konzervatív maradt, és beérte egy csirkesteak-kel, de azért ezt is megbolondították egy kis mentaszósszal, az sem volt rossz. Egyből kipróbátuk az Inca Colát is , nem volt túl meggyőző, elég geil íze van. Ezután a délután bandukálással töltöttük, nézegettük-szoktuk a helyi arcokat. Az tök jó, hogy nagyon egységesek, és teljesen biztonságban érzi magát az ember, az árusok is csak kicsit agresszívak, sehol sincsenek a más helyeken megszokott nyomuláshoz képest. Meg azért nem mindegy, hogy egy rosszarcú srác akar valami szar karkötőt rád sózni, vagy egy indián népviseletbe öltözött néni akar egy kis lámát magsimogattatni :-).  A rosszarcú srácok itt tetoválni akarnak, de ennek egyelőre még ellenáltunk. (a rosszarcú lányok meg masszírozni, de egyelőre ennek is). Itt is simán átlag fölötti magasnak számítunk – szuper! :-) A másik kuriózum még, hogy kb minden utcában áll egy vak énekes egy mikorfonnal és egy erősítővel, és néha tényleg tök szépen énekelnek. Kaja szinten látszik, hogy óriási a választék a jó fogásokből. Pl van egy étteremlánc, ahol úgy forgatják a hatalmas kemencékben a nyársra húzott csirkéket, mint máshol a pizzát. Egy ilyenbe mindenképpen betérünk majd. A városközpont amúgy rendben van, a régi spanyol városrészekre emlékeztet abból a szempontból, hogy mindig terekbe (Plazak-ba) botlunk, amelyeket patinás épületek öveznek és a közepén füves-fás-padokűs park van. Nem véletlen a hasonlóság, Limát már a spanyol hódítók alapították és tették meg fővárossá.

A főtér egy szelete

Este vissza a körzetünkbe, Mirafloresbe (ez majd később fedezzük fel, mert pár napot az út végén még eltöltünk majd itt), majd . Mivel az időeltolódás érezteti azért a hatását, korai, este 8-as takarodó, másnap 6.30-ra jön értünk José (aki az útlevélvisszahozatal után kiérdemelte a bizalmunkat), és kivisz a reptérre, irány Cuzco !!

Kb 11-re meg is érkeztünk Cuzcoba, amely az inka főváros volt, mielőtt a Pizzaro vezette spanyol hódítók megkaparintották az országot. Innen lehet megközelíteni a Machu Picchut. Előtte azonban van egy kis bökkenő. Az akklimatizálódás. Az első 1-2 órában még nem éreztünk semmit, majd miután elfoglaltuk a szállásunkat (Wakapukku hotel – ez is teljesen rendben volt, közös konyhával, ahol a coca tea mellett vannak már coca levelek is rágcsálni, sőt coca candy is!) elindultunk a városba körülnézni. Itt ütött be a magassági betegség: ahogy megmozdulsz, rögtön jön a szédegés, el is döntöttük, nem nagyon mozgolódunk és az indokoltnál hosszabb keresés után kikötöttünk egy kissé drága, de jó referenciákkal rendelkező éteremben, mert a menüjükből kiderült, hogy készítenek tengerimalacot. És ezt ugye nem lehet kihagyni ha már itt vagyunk, és inkább akkor egy jó helyen. Ki is válsztottam a kis malackát, Irina is bevállalósabb volt, az abszolút tipikus helyi kaját, a lomo saltado-t (hirtelen sült marhaszeletek hagymával és chilivel) kérte. Az övé tök jó volt, de a tengerimalac elég alapos bosszút állt. Egyrészt az egész cucc leginkább egy rántott csirkecombhoz hasonlított külalakra, és szegény ördögöt jól felhízlalták a kivégzés előtt, mert a bőre alatt csak úgy sárgállott. Miután nagy műgnoddal lefejtettem a kelletlen részeket, kb a harmada maradt meg a kajának. Az amúgy nem volt rossz, ízre engem a nyúlhús és a tyúkagyvelő keverékére melékeztetett, de elég tömény volt így is. Köretként jó kis olajos krumplipüré volt. Eztán még Irina féladagját is megettem, az tényleg tök fnom volt. Ezután útra keltünk parikát és bankautomatát keresni (kiderült, hogy az éttermekben valami miatt a bank kb 15%-kal többet terhel kártyás fizetésnél. És ez nem borravalóra megy.), át kell hogy térjünk készpénzes fizetésre – a készpénzfelvét amúgy úgy tűnik, hogy korrekt árfolyamon megy. Kb fél óra után a tengerimalac harcra kelt a hegyi betegséggel, és ezután kb már csak vonszolni tudtam magam egyik padtól a másikig, de nem mehettünk még haza, mert el kellett intézni a másnapi túra hátralékát.

Ülve elviselhetőbb

Találtunk hegyibetegség-gyógyszert ( a kokalevél magában szart sem ér úgy tűnik), és vártuk a csodát. Irinának szerencsére semmi baja, pedig előzetesen arra tippeltem volna, hogy út jobban megviseli majd az akklimatizálódás. De így mindenkinek jobb, legalább kiegyenlítődik az alvásigényünk! Cuzco maga egyébként tök szép, főleg a turistanagyed, teljesen mediterrán feeling, csak a 3500 m-es magasság ne lenne. Szerencsére a Machu Pichu már lejjebb lesz. A harmadik nap így szintén korai takarodóval végződőtt, miután a legrövidebb úton megszabadultam a kis malactól (KO-val nyert, többet nem fogok vele harcolni), egy 12 órás alvás következett, és másnap reggel f7kor várt a sofőr, hogy kivigyen a vasútállomásra. Itt felszáltunk a luxusvonatra (panorámatető, snackosztás, ülésfűtés) az uticélunk Aguas Calientes, a Machu Picchu előszobája. Ezzel vége is az első résznek!