A puerto maldonado-i pihenőnap után a következő állomás a Titicaca tó és környéke. A tóról a legfontosabb tudnivaló, hog a világ legmagasabban fekvő (3800 m) hajózható tava. Területe kb Magyarország 1/10/e. Sajnos csak 12 fokos, úgyhogy a fürdés nem játszik. Ráadásul nem egyszerű eljutni oda. Ide is repülővel mentünk, de menetközben kiderült, hogy a belföldi járatok úgy mennek, mint nálunk a vasút. Pl elindul Arequipaból, majd megáll Puerto Maldonadoban, ahol le-fel száll az utasok egy része, a következő állomás Juliaca, itt-is jövés menés, majd Lima. Praktikus. A nap végére megérkeztünk Punoba, ami nem egy szép város, viszont tőle elszigetelten egy majdnem szigeten fekszik az elegáns (helyi) ötcsillagos Libertador hotel, a következő 3 éjszakánk színhelye. Szép szoba, szép kilátás, alpaca csorda a hotel-előtt, valamint wellness részleg, és szuperjó reggelik. Ez már hasonlít egy tipikusabb nászúthoz.
a Titicaca tó - ezt a képet reggel lőttem a szobánk ablakából
Első nap már nem csináltunk semmi extrát, de beneveztünk egy másnapi tólátogató túrára, sajnos ez megint korai (6-os) keléssel járt együtt. Egy 25 fős bandához és az unott arcú idegenvezetőhöz csatlakoztunk egy “speedboat”-ra, ami ugyanúgy nézett ki mint egy sima hajó, csak többet kértek érte. Egy nagy dilemma számomra, hogy jól döntöttünk-e, szívesen megjátszottam volna a sima hajós megoldást, szerintem ugyanezen a hajón kötöttünk volna ki, de nem akartunk 30 dollárért megkockáztatni egy többórás plusz utat.
Az első állomás Uros szigete volt (illetve a sok kis sziget közül az egyik). A mondás szerint itt élnek a helyi családok, akik saját maguk építik a szigetüket nádból, ezen kívül nádat esznek, náddal tüzelnek, nádból csinálják a hajóikat és a házaikat (sőt valószínű, hogy azzal is törlik ki). Lehet, hogy egykor így volt, de a jelenkorban sztem az a valószerűbb, hogy előttünk kb 10 perccel kijöttek, gyorsan kirakták a motyót, felvették a legszínesebb cuccukat (népviselet), és hozták az 1 évesnél idősebb gyerekeket is, hogy hitelesebb legyen a dolog (de rájuk legalább adtak sapkát). De hát ez érthető, és sem ennék nádat, ha otthon a melegben lehet alpaka-steaket rágcsálni. Bemutatkozott az „el presidente” (az ő szigetükön lakó 6 családé), és helyi nyelven elmesélte, hogy hogyan készítik a szigetet (nádból: 1 m nádgyökér + 2 méter nád), meg a hajókat (nádból), amúgy érdekes volt. Utána meg indult a mindenféle mütyürkék tukmálása. Visszafelé ismét elhaladtunk a szigetük mellett (kb délután 3 körül - már senki nem volt ott :-) )
Így néz ki kívülről az egyik nádból készült sziget
uros-i asszonyok munka közben
El Presidente beavat a szigetépítés fortélyaiba
Mi is ott voltunk
A következő sziget a Taquile nevet kapta, az első spanyol tulajdonosáról, itt kb 2000 ember él, 6 kolóniában, de teljesen egyenlőségi elvek alapján. Az elnöki cím vetésforgószerűen változik a kolóniák között, csakúgy mint a mezőgazdasági termelés. A sziget bejáratahoz még az is ki van írva, hogy „idegenvezetők, légyszi minden étterembe vigyétek más az embereket, mert különben szétszakad az egyenlőség”. Nekünk szrencsénk volt, mert jó helyre vittek, ahol egy 91 éves bácsi és a családja mutatott egy-két érdekességet. Pl (nem tudom, h miért), de nem tartanak lámákat a szigeten, hanem mindent saját maguk cipelnek 30-40-50 kilós pakkokban. Pl mikor sétáltunk felfelé a magaslati légszomj miatt meg-megállva (ugye kb 4000 méteren vagyunk) egy 70 körüli 150 magas néni simán leelőzött egy szemre minimum 30 kg-os pakkal a hátán. Hogy nem menjen tropára a hátuk, öveket hordanak, a férfiak nyilván vastagabbat, és az a szokás, hogy mikor összeházasodnak, az asszony levágja az amúgy minél hosszabban tartott haját, és abból fonják a férfinak az övet, ha nincs elég, akkor annyit fonnak, amennyire jut majd várnak, és ha lesz haj, lesz öv.
Összeáll a helyi banda - jobb oldalon a 91 éves Daniel bácsi feat a felesége és a lánya (most épp nyírás volt -készülnek az övek - úgyhogy haj helyett fekete kendőt hordanak)
Látkép a szigetről - a kapu jelenti a határt két kolónia területe között
Másnap egy lazább nap volt, hosszas lustálkodás után délután – hogy legyen egy kis mozgás is - begyalogoltunk a kb 5 kilométerre lévő Punoba, és lecsekkoltuk a Tripadvisor szerint legjobb helyeit. Ezek most nem voltak akkora számok, de itt is megtaláltuk a tipikus Tripadvisor alapján idetévedt turistákat a Wifi miatt okostelefonnal a kezükben magukba fordulva (legalább 90% - persze nem mintha nem ez lenne nekünk is az első dolgunk, ha Wifi közelbe jutunk). Maga a város egyáltalán nem pl Cuscohoz hasonló szép történelmi jellegű település, hanem egy teljesen zsúfolt, poros, szemetes külváros. Valószínű, hogy az emberek nagy része Peruban így él. Érdekesség, hogy az épületek több, mint fele (különösen a külső részeken) nincsen befejezve, hanem itt is az általam eddig főleg Macedóniában és Albániában látott módon nem a bankban fialtatják, ha van egy kis megtakarításuk, hanem hozzáépítenek még egy szintet a házukhoz (vakolás nem kell). Emiatt a tetők laposak, és az avatatlan szemnek nem túl esztétikus vasak állnak ki belőlük.
Puno-i látkép - határ a csillagos ég
Másnap indulás vissza az utolsó szakaszra Limába (a beszámolót már itt írom a taxiban a reptérről), de előtte még reggel napfelkelte után megpróbálkoztam egy már pár napja lappangó késztetéssel. Kipróbáltam, milyen futni egy olyan környéken, ahol gyaloglás közben is gyakran meg kell állni, annyira nehezen jön a levegő. A szálloda körül van egy kb 1 km-es kör, gyönyörű kilátással. Az úton volt alpakacsorda, és kb minden 5 méternél össze-vissza futkostak a pockok (vagy legalábbis a helyi rokonaik). Szóval eszményi környezet. A futás része viszont nem volt kellemes, kb a szokásos óvatos 5 perc alatti kilométerrel indítottam, de párszáz méter után beláttam, hogy ez itt nem fog menni, nem volt nálam pulzusmérő, de biztos, hogy 180 fölé ment, a légcsövemben mintha tűz égett volna, és a “kiköpöm a tüdőmet” kifejezés teljesen gyakorlati értelmet nyert. Azért így is jópofa volt, gyorsan visszaváltottam 6:20 körüli tempóra, de még így is nehézséget okozott a levegővétel, a pulzusom az egekben, úgyhogy kb 3 kilométer után úgy döntöttem, hogy nem lenne túl menő dolog a nászutamon szívrohamot kapni (ráadásul futás közben).
Versenyfutás az alpakákkal
Ezután a nap jelentős része már sajna az utazással telik, de jó kis ütős programokat tudtunk végül összerakni a hátralévő limai részre, végre jobban megismerjük a fővárost is.
