Júli 19. Esküvőnk napja. Ez padig a nászút – Peru felfedezése. Erről szól a blog, teljesen személyes szempontok alapján megírva.
Számomra egy utazásnál 3 dolog fontos:
1) benyomás a helyi emberekről,
2) benyomás a városképről (gazdaságról) és tájaikról
3) Helyi kaják
Ebben a szellemben fogalmazódnak majd az írások is. Szóval katedrálisok, múzeumok nem fognak hemzsegni.
Csütörtök délután, mikor a piaci turbulenciák a tetőkon hágtak elindultunk a reptérre. Ezek a nyaralási időzítések valahogy mindig így sikerülnek. Az első megálló Genf, itt sikerült a reptér mellett egy jópofa budget hotelt találni, este még a városban is volt idő körbesétálni a tó körül. Nem egy nagy szám, eddig most vagyok másodjára Svájcban, de nem igazán ragadott magával eddig.
Másnap reggel tovább indultunk repülővel, és a Párizsi átszállás után egy 12.5 órás úttal megérkeztünk Limába (helyi idő szerint kb este 7-kor, ez magyar idő szerint a 7 órás időeltolódás miatt kb éjfél). Semmi gond amúgy ezekkel a hosszú utakkal, mert végig lehet nézni egy csomó filmet, most pl toltam egy párat, a legjobb közülük a Dom Hemingway volt, Jude Law hatalmas figurát alakít benne.
Érkezés után viszonylag egyszerű taxit találni, az információnál a Green Taxit ajánlották, és meg is alkudtunk egy figurával 20 dollárban, mert egyelőre a helyi pénzt a SOL – t (1 SOL kb 85 forint) még nem sikerült felvennünk. A szállásunk a Miraflores negyedben (tök modern, kb az elmút 20 évben húzták fel a tengerpart mellé) a Fiesta hotel. Itt egy kétszintes szobát kaptunk, elég jó színvonalú (a gyors wifi alap). Közben az odaúton (kb 50 perc) – kis túlzással – jót dumáltunk a sofőrrel, Joséval. Meg is adta a számát, hogy majd a visszaúton is őt hívjuk. Kb alapfokon tudott angolul, és még nekem is vannak emlékeim a spanyol nyelvvizsgáról, úgyhogy angol-spanyol keveréknyelven beszéltünk (mint szinte mindenkivel itt), Irina pedig a román miatt elég jól ért spanyolul, de beszélni nem tud. A taxisofőrök eddig amúgy mindig jó arcok voltak, mindent megtesznek a kommunikáció érdekében. A szállodai becsekkolásnál aztán kiderült, hogy valszeg kiesett a zsebemből az útlevél, szerencsére megvolt José száma, és meg is találta a hátsó ülésen az útlevelemet. Nagy mák :-). Nem lett volna jó egyből másnap a követségen indítani. Mivel elég fáradtak voltunk (időeltolódás meg minden) a szemben lévő pizzériában szereztünk kaját (szégyen), és nem is indultunk felfedezőútra, hanem inkább 9-10 körül már lefeküdtünk.
Másnap hatott az időeltolódás, már 7-kor kipattantunk az ágyból, irány a reggeli! Baromi jó volt a választék, egyből rá is cuppantunk a Coca teára. Utánanéztem a dolognak, ugyanabból a cocalevélből készül, mint a kokain, de nyilván nem olyan a hatása, sőt, igazából semmilyen hatást nem tapasztaltunk, de azért szorgalmasan próbálkozunk mindenféle cucc kipróbálásával, amiben coca van, ki kell használni a legalitást.
Amúgy tök jó szendvicseik voltak, és a reggeli választékban a szokásos tojás-virsli-kolbász-péksütik mellett megtalálható volt a Stroganoff bélszín is (és négyféle firssen facsart gyümölcslé). Ezután elindultunk a történelmi belvárosba, tanulva a tavalyi kínai útból, egyből bevetettük magunkat a tömegközlekedésbe. Itt –annak ellenére, hogy Lima 8 milliós (és az ország kb 30 milliós) – nincs metro, viszont a helyi busz eléggé el van szeparálva a közlekedéstől, kb kvázi metróként működik, még a megállója is kb úgy közelíthető meg, csak ez a felszínen megy. A buszos személyzet halál rendes (ugyanúgy, mint a hotelben is). Előtte még otthon letöltöttem a Tripadvisor Lima fájlját, így offline meglett a teljes adatbázis az éttermekről-látnivalókról. Sajna a gps valami miatt nem működik, de így is tök hasznos rákeresni egy-egy étteremre, mielőtt betérnénk. A napot viszont kabátvadászattal töltöttük, mert kiderült, hogy ez az óceánparti 16 fok (itt most tél van) leginkább a londoni csontig hatoló hideghez hasonlít, úh hosszú távon szükség van kabátra, amiből optimistán csak vékony széldzsekiszerűséget hoztunk. Szerencsére hamar sikerül egész jót találni (a későbbi képeken Irinának fekete, nekem pedig élénkkék az új szerzemény). Ebben már meg is éheztünk, és miután belefutottunk egy helyi vagány zenés-táncos felvonulásba, sikerült is egy baromi jó helyre betérni kajálni.
Itt egyből ki is próbáltam a Cevichét, méghozzá a kevert változatát, amiben a vajhal(?) mellett volt kagyló, tintahal és polip is, mindez enyhén megcsilizve, kétféle kukorica (itt baromi sokféle kukorica van) és édesburgonya körettel, cirtomos lével leöntve. Isteni volt.
A ceviche
Irina konzervatív maradt, és beérte egy csirkesteak-kel, de azért ezt is megbolondították egy kis mentaszósszal, az sem volt rossz. Egyből kipróbátuk az Inca Colát is , nem volt túl meggyőző, elég geil íze van. Ezután a délután bandukálással töltöttük, nézegettük-szoktuk a helyi arcokat. Az tök jó, hogy nagyon egységesek, és teljesen biztonságban érzi magát az ember, az árusok is csak kicsit agresszívak, sehol sincsenek a más helyeken megszokott nyomuláshoz képest. Meg azért nem mindegy, hogy egy rosszarcú srác akar valami szar karkötőt rád sózni, vagy egy indián népviseletbe öltözött néni akar egy kis lámát magsimogattatni :-). A rosszarcú srácok itt tetoválni akarnak, de ennek egyelőre még ellenáltunk. (a rosszarcú lányok meg masszírozni, de egyelőre ennek is). Itt is simán átlag fölötti magasnak számítunk – szuper! :-) A másik kuriózum még, hogy kb minden utcában áll egy vak énekes egy mikorfonnal és egy erősítővel, és néha tényleg tök szépen énekelnek. Kaja szinten látszik, hogy óriási a választék a jó fogásokből. Pl van egy étteremlánc, ahol úgy forgatják a hatalmas kemencékben a nyársra húzott csirkéket, mint máshol a pizzát. Egy ilyenbe mindenképpen betérünk majd. A városközpont amúgy rendben van, a régi spanyol városrészekre emlékeztet abból a szempontból, hogy mindig terekbe (Plazak-ba) botlunk, amelyeket patinás épületek öveznek és a közepén füves-fás-padokűs park van. Nem véletlen a hasonlóság, Limát már a spanyol hódítók alapították és tették meg fővárossá.
A főtér egy szelete
Este vissza a körzetünkbe, Mirafloresbe (ez majd később fedezzük fel, mert pár napot az út végén még eltöltünk majd itt), majd . Mivel az időeltolódás érezteti azért a hatását, korai, este 8-as takarodó, másnap 6.30-ra jön értünk José (aki az útlevélvisszahozatal után kiérdemelte a bizalmunkat), és kivisz a reptérre, irány Cuzco !!
Kb 11-re meg is érkeztünk Cuzcoba, amely az inka főváros volt, mielőtt a Pizzaro vezette spanyol hódítók megkaparintották az országot. Innen lehet megközelíteni a Machu Picchut. Előtte azonban van egy kis bökkenő. Az akklimatizálódás. Az első 1-2 órában még nem éreztünk semmit, majd miután elfoglaltuk a szállásunkat (Wakapukku hotel – ez is teljesen rendben volt, közös konyhával, ahol a coca tea mellett vannak már coca levelek is rágcsálni, sőt coca candy is!) elindultunk a városba körülnézni. Itt ütött be a magassági betegség: ahogy megmozdulsz, rögtön jön a szédegés, el is döntöttük, nem nagyon mozgolódunk és az indokoltnál hosszabb keresés után kikötöttünk egy kissé drága, de jó referenciákkal rendelkező éteremben, mert a menüjükből kiderült, hogy készítenek tengerimalacot. És ezt ugye nem lehet kihagyni ha már itt vagyunk, és inkább akkor egy jó helyen. Ki is válsztottam a kis malackát, Irina is bevállalósabb volt, az abszolút tipikus helyi kaját, a lomo saltado-t (hirtelen sült marhaszeletek hagymával és chilivel) kérte. Az övé tök jó volt, de a tengerimalac elég alapos bosszút állt. Egyrészt az egész cucc leginkább egy rántott csirkecombhoz hasonlított külalakra, és szegény ördögöt jól felhízlalták a kivégzés előtt, mert a bőre alatt csak úgy sárgállott. Miután nagy műgnoddal lefejtettem a kelletlen részeket, kb a harmada maradt meg a kajának. Az amúgy nem volt rossz, ízre engem a nyúlhús és a tyúkagyvelő keverékére melékeztetett, de elég tömény volt így is. Köretként jó kis olajos krumplipüré volt. Eztán még Irina féladagját is megettem, az tényleg tök fnom volt. Ezután útra keltünk parikát és bankautomatát keresni (kiderült, hogy az éttermekben valami miatt a bank kb 15%-kal többet terhel kártyás fizetésnél. És ez nem borravalóra megy.), át kell hogy térjünk készpénzes fizetésre – a készpénzfelvét amúgy úgy tűnik, hogy korrekt árfolyamon megy. Kb fél óra után a tengerimalac harcra kelt a hegyi betegséggel, és ezután kb már csak vonszolni tudtam magam egyik padtól a másikig, de nem mehettünk még haza, mert el kellett intézni a másnapi túra hátralékát.
Ülve elviselhetőbb
Találtunk hegyibetegség-gyógyszert ( a kokalevél magában szart sem ér úgy tűnik), és vártuk a csodát. Irinának szerencsére semmi baja, pedig előzetesen arra tippeltem volna, hogy út jobban megviseli majd az akklimatizálódás. De így mindenkinek jobb, legalább kiegyenlítődik az alvásigényünk! Cuzco maga egyébként tök szép, főleg a turistanagyed, teljesen mediterrán feeling, csak a 3500 m-es magasság ne lenne. Szerencsére a Machu Pichu már lejjebb lesz. A harmadik nap így szintén korai takarodóval végződőtt, miután a legrövidebb úton megszabadultam a kis malactól (KO-val nyert, többet nem fogok vele harcolni), egy 12 órás alvás következett, és másnap reggel f7kor várt a sofőr, hogy kivigyen a vasútállomásra. Itt felszáltunk a luxusvonatra (panorámatető, snackosztás, ülésfűtés) az uticélunk Aguas Calientes, a Machu Picchu előszobája. Ezzel vége is az első résznek!
